Mi a szépség (számomra)?

2013 július 2. | Szerző: Valéria |

Mindenkit érdekel a szépség, a szépségápolás. Van, aki korán elkezd a témával foglalkozni, van, aki csak akkor, amikor az első mély ráncokat meglátja a reggeli tükörbe nézéskor, és kiesik a kezéből a fogmosópohár.

Az én “kórelőzményem”, ami miatt már egészen korán beléptem a hiúság kapuján 😀 , a rettenetes arcbőr egész kiskortól kezdve. 10 éves koromtól mostanáig három drogériányi kozmetikai márka termékeit végigpróbáltam, jártam nem egy bőrgyógyásznál, köztük olyannál, aki kb leégette az arcomat a szanaszét szárító löttyeivel, Bioptron szalonban, ahol a kedves kozmetikus hölgy 12 éves koromban kétórányi tisztítás után közölte, soha nem lesz normális bőröm, és még folytathatnám…próbáltam én mindent a Clinique-től a Hauschkáig, volt, ami használt ideig-óráig, volt, amit sürgősen elajándékoztam.

Igazából legalább annyi jó cuccot kipróbáltam, mint rosszat, csak mindig jobbat, átütőbbet kerestem, így pár hónap után váltottam. A bőröm mondhatom, hogy helyre jött (nyilván köszönhető az életkori változásnak is, bár vannak harmincasok, akik reménytelenül ragyásak 🙁 ), a dolog pikantériája persze, amivel biztosan nem vagyok egyedül, ahogy a néhai pattanásaimmal sem, hogy mire eltűntek, kezdhettem a ráncokra és a löttyedtségre fókuszálni 24 körül (szörnyen gyenge kötőszövetet örököltem).

Közhely, persze igaz, hogy a szépség belülről fakad, szerintem azonban a külső ugyanolyan fontos, legalábbis számomra, a saját külsőm. Másokat nem tisztem kritizálni, csámcsogni a bulvár oldalakon, kinek mekkora a koffere, mert a sztárok is emberek. Természetes, hogy mindenkinek megvan a maga ízlése, kedvenc külsejű színésznője/énekesnője/akárkije, nekem is, de senkit sem szeretek lerondázni. A lényeg, hogy mindenki hozza ki magából a legtöbbet, és legyen ápolt, de ez nem újdonság.

Szerencsés vagyok, mert soha nem voltam irigy természet, másrészt viszont szerencsétlen, mert mindenkiben megláttam a szépet, magamban viszont csak 24-25 éves koromra sikerült (szeptemberben leszek 27) 🙂  Borzalmasan komplexusos voltam egészen addig, mostanra mégis sikerült eljutnom tudatos munkával egy normálisnak mondható szintre, ami azt jelenti, hogy nem kapok frászt, ha az utcán megnéznek, és nem hiszem azt, azért teszik, mert valószínűleg fogsor nőtt a homlokomra 🙂 Elkezdtem tehát kibékülgetni önmagammal (terápia, önsegítő könyvek, konfliktusok felvállalása, szerelmek, egyre szebbnek megélt napok által), aminek köszönhetően egyre jobban éreztem magam a bőrömben, és megtapasztaltam, hiába a komoly szépségápolási rituálék, ha belül khm…rohadok. Persze minél jobb kedvem lett, annál vadabbul mosolyogtam a tükörbe, mert egy egyenes hátú, felszegett fejű, élénk, vidám fiatal nő mindig vonzóbb, mint az, aki ugyan mindennel kenegeti magát, mégis görnyedve jár, és legszívesebben bebújna a föld alá.

Nem szépítem, kipróbáltam félig-meddig plasztika jellegű beavatkozásokat is a bőröm szebbé tételére. Valaki elítéli pl a botoxot, töltést, ezt-azt, én nem. Mindenki azt csinál a fejével/testével, amit akar. Amíg ugyanis nem mássá akarod szabatni magad, hanem a meglévő kinézetedet felturbózni, kihozni belőle a maximumot, ezek az eljárások nagyon nagyot dobnak a megjelenésen, és van, amikor bizony sz.rt sem ér még egy Lauder krém sem.

Jaj, még valami: a sminkes témákhoz tettem a blogot, minthogy sminkmániás is vagyok (már 12 évesen használtam korrektort, valamivel muszáj volt elfednem a gyulladt, tengernyi göböt az arcomon, aztán szépen lassan az évek során megtanultam sminkelni, persze hatodikban még nem tusvonallal járkáltam :)).

Kezdem talán a botox-szal , csak leviszem a kutyát és rittyentek valami vacsorát 🙂 Ma még jövök 🙂